személyközpontú tanácsadó
Amennyiben a fenti kérdésre a válaszod „Nem”, másokkal magas fokon képes vagy együtt érezni, megértő és támogató lenni, miközben a saját belső hangod mégis folyamatosan (le)értékel, kritizál, bírál, hibáztat és összehasonlít, akkor szembe találtad magad a belső kritikusoddal.
A belső kritikus automatikus, tudattalan személyiségrész, mely gyermekkorban alakul ki az elvárások, kritikus környezetből érkező visszajelzések és korábbi kudarcélmények hatására. Akkori célja, hogy szabályaival és parancsaival megvédjen a bajtól, a kudarctól és az elutasítástól, viszont mivel egy régi túlélési stratégiaként változás és megkérdőjelezés nélkül működik felnőtt korban is, hajlamos túlzott általánosításra („mindent elrontasz”), személyeskedésre („kevés vagy”) és bűntudatkeltésre. A probléma ott kezdődik, amikor ez a hang gyötrő uralkodóvá válik kitaszítva az önelfogadás lehetőségét, amikor már nem motivál, hanem blokkol.
Épp a gyerekkori eredet miatt nehéz rajta kapni a kritikusunk, hiszen képes észrevétlenül futni a háttérben, miközben az egyén felismerés helyett szorongást él át. Az önkritika az egyik leggyakoribb és legpusztítóbb, a pszichológiai szenvedés több formájához kapcsolódó stresszor, mint például depresszió, perfekcionizmus, imposztor szindróma, szociális szorongás, étkezési zavarok.
Ez a belső hang gyakran kegyetlen, de nem az ellenségünk. Épp ezért fontos – a tudatosítás után – az eredetének, megjelenési módjának és funkciójának megértése.
Az önkritika dinamikájában az én egyik aspektusa, a belső kritikus igyekszik betartani a normákat, míg a másik, tapasztaló (önegyüttérző) én saját érzéseit és igényeit kívánja követni.
Gondoljunk csak bele, mi zajlik bennünk, amikor erőn felül teszünk másokért, miközben a határok felállításának szükségessége ellenére nem tudjuk azokat meghúzni: a személyes igények ütköznek a belső kritikus által felállított elvárásokkal. Következésképpen a belső kritikus elnyomja az egyénben megjelenő hiteles és őszinte érzéseket és gondolatokat, megakadályozva a szükségletek, vágyak és határok kifejeződését. A kritikus folyamatosan megerősödő dominanciája, mely az egyént elfogadhatatlannak bélyegzi, legyengíti az én másik oldalának erejét a szembeszállásra.
A konfliktus másik oldalán, szemben a belső kritikussal található az önegyüttérzés, mely három alappillérből áll (Neff, 2003):
– önmagunkkal való kedvesség – ugyanazzal a megértéssel és kedvességgel fordulunk magunk, mint mások felé.
– közös emberi tapasztalat – felismerjük, hogy a hibázás és a tökéletlenség az emberi lét része.
– tudatos jelenlét – felnagyítás, elárasztás, azonosulás és elnyomás nélkül vesszük észre az érzéseinket.
Az önegyüttérzés nem lustaság, önfelmentés vagy önsajnálat, hanem egy pszichológiai erőforrás, mely elnyomás helyett felismeri és átkeretezi a belső kritikust, elfogad és megbocsát.
Stinckens et al. (2013)
Az önegyüttérzés és a belső kritikus kapcsolata az egyik legfontosabb – és gyakran legfájdalmasabb – belső konfliktus. A kritikus, bár eredetileg védelmi funkciót tölt be, hosszú távon szorongáshoz, alacsony önértékeléshez és egyéb pszichés problémákhoz vezethet. Az önegyüttérzés segít átalakítani ezt a belső párbeszédet, nem elhallgattatva, hanem lecsendesítve és átkeretezve a kritikát.
1.Neff, K. (2003). Self-compassion: An alternative conceptualization of a healthy attitude toward oneself. Self and identity, 2(2), 85-101.
2.Stinckens, N., Lietaer, G., & Leijssen, M. (2013). Working with the inner critic: Process features and pathways to change. Person-centered & Experiential psychotherapies, 12(1), 59-78.
3.Képek:
https://www.pexels.com/hu-hu/foto/asztal-jegyzetfuzet-hivatal-iroda-733857/
https://www.shutterstock.com