A belső kritikus automatikus, tudattalan személyiségrész, mely gyermekkorban alakul ki az elvárások, kritikus környezetből érkező visszajelzések és korábbi kudarcélmények hatására. Akkori célja, hogy szabályaival és parancsaival megvédjen a bajtól, a kudarctól és az elutasítástól, viszont mivel egy régi túlélési stratégiaként változás és megkérdőjelezés nélkül működik felnőtt korban is, hajlamos túlzott általánosításra („mindent elrontasz”), személyeskedésre („kevés vagy”) és bűntudatkeltésre. A probléma ott kezdődik, amikor ez a hang gyötrő uralkodóvá válik kitaszítva az önelfogadás lehetőségét, amikor már nem motivál, hanem blokkol.

Épp a gyerekkori eredet miatt nehéz rajta kapni a kritikusunk, hiszen képes észrevétlenül futni a háttérben, miközben az egyén felismerés helyett szorongást él át. Az önkritika az egyik leggyakoribb és legpusztítóbb, a pszichológiai szenvedés több formájához kapcsolódó stresszor, mint például depresszió, perfekcionizmus, imposztor szindróma, szociális szorongás, étkezési zavarok.

Ez a belső hang gyakran kegyetlen, de nem az ellenségünk.  Épp ezért fontos – a tudatosítás után – az eredetének, megjelenési módjának és funkciójának megértése.